Életemről

Bár Budapesten élek, mindig is külföldre vágytam. És bár 18 éves korom óta saját vállalkozást szeretnék indítani, 27 évesen még mindig alkalmazott vagyok.
Ebben csak az a rossz, hogy az élet rövid.
Nem gondolom, hogy bármihez is késő lenne, csak azt, hogy elvesztegetett idő volt az elmúlt 9 év. Na jó, nem 9, csak 5.
Irigylem azokat akik belevágtak, és most külföldön élnek, vagy saját vállalkozásuk van. Én miért nem tettem?
Van olyan hogy megfelelő alkalom? Van olyan hogy megfelelő helyszín? Vagy olyan, hogy tökéletes vállalkozás? Lehet-e belőlem okos vállalkozó és világutazó? Vajon mi kell ehhez?
Gyakran olvasom, hogy a lelkesedés a legfőbb mozgatórúgó. Szerintem ez belőlem sosem hiányzott, csak az első lépést nem mertem megtenni.
Sosem költöztem New Yorkba. És amikor ott voltam nagyon nem akartam hazajönni. Eleve úgy indultam, hogy ha pici esély is lesz rá, akkor maradok. Mindent megtettem, hogy maradhassak, tündérbogár barátnőim is maximálisan segítettek ebben. Kiderült, hogy legálisan nem tudok maradni, az illegalitástól pedig féltem. Tudom, hogy igazából nem nagy dolog, sokan élnek jól és boldogan illegálisan, de sosem jöhetnek haza. Bezárva lenni egy idegen országban, ahonnan ha egyszer eljössz sohasem mehetsz vissza. Igazából ettől félek, hogy ha valaha el kell jönnöm valamiért, bármiért, akkor soha nem mehetek vissza. Viszont így azt sem használom ki, hogy addig is ott lehetnék. Ördögi kör. Nem is tudom melyik rosszabb: az hogy most nem lakok ott ahol szeretnék, vagy az, hogy ha egyszer el kellene onnan jönnöm, sosem mehetnék vissza. Melyik a valós probléma? Gyakran olvasom azt is, hogy olyasmik miatt aggódunk, amik meg sem történnek, és ezek megbénítanak minket. Azt hiszem én sokszor aggódok ilyenek miatt.
Sosem mehet biztosra az ember, kockáztatnia kell, ha eredményt akar.
Az eleje mindig bizonytalan, nagyot lehet bukni, de nyerni is. És ha ilyenkor meg is akad az ember, akkor is gazdagodik tapasztalatokkal, és újra nekiindulhat.
Most egy olyan lakásban lakok, ami nem az enyém, olyan munkám van, amit utálok. Nincs férjem, gyerekem, így most még könnyebb. De akkor miért vagyok még mindig itt?
Nem szeretnék 60 évesen arra ébredni, hogy még mindig itt lakok és utálom a munkám... Ez a legrosszabb rémálmom, ami történhet velem az életemben. De mikor leszek elég bátor, hogy változtassak?? Minek kell még történnie, hogy merjek lépni? Ennél csak jobb lehet, bárhogy is alakul. Ha a vállalkozásom csődbe megy, ha kitoloncolnak az országból, akkor is tapasztaltam valamit, amit így soha nem fogok, és előrébb léptem.
Menni kell, lépni kell.